A fehér ló mondája (A bánhidai csata)

 „Azután fölkelt Marót fia, Szvatopluk Lengyelországban, aki Baktria legyőzése után a bulgárokon és morvákon uralkodott, és a hunok pusztulása után Pannoniában isuralkodni kezdett. Ezt a magyarok Erdőelvéből és az Ung folyó mellől mindenféle ajándékkal hitegették, követek és kémek által kifürkészték, hogy serege gyönge, majd hirtelen támadással elnyomták Szva­top­lukot egész seregével Bánhida táján valami városban Tata mellett. Ennek a városnak romjai máig láthatók.” (Képes krónika)

Az első kapitány

ma királyok közül Árpád volt a leggazdagabb és leghatalmasabb, Almus fia, aki Eleud fia, ő meg Ugeg fia volt. Apját, Almust még az erdelwi hazában megölték, nem mehetett be ugyanis Pannoniába. Erdelwben tehát megpihentek és barmaikat is új erőre kapatták. Mikor pedig a lakosoktól hallották, milyen termékeny a föld, meg hogy a Duna a legjobb folyó és a világon nincs jobb föld ama részeknél, közös tanácskozás eredményeként elküldték követüket Kundnak Kusid nevű fiát, hogy menjen, szemlélje meg a földet és ismerkedjék meg a föld lakosaival. Mikor tehát Kusid Ungaria középső vidékére érkezett és leereszkedett a Duna vidékére, látta, hogy a táj szép, körös-körül a föld jó és termékeny, jó a folyóvíz és füves a partja, megtetszett neki. Azután a tartomány fejedelméhez ment, a Zuatapolug nevűhöz, aki Attila után uralkodott, üdvözölte őt népe nevében és elmondta, miért jött. Zuatapolug nagy örömmel örvendezett ezek hallatára, azt gondolta, parasztok ők, akik azért jöttek, hogy a földjét megműveljék; ezért kegyelemben bocsátotta el a követet. Kusid pedig, miután Duna-vízzel megtöltött egy palackot, tarsolyába perjefüvet tett és vett a fekete rögű földből, visszatért övéihez. Amikor mindent elmesélt, amit hallott és látott, nagyon tetszett nekik; azután megmutatta nekik a palack vizet, a földet és a füvet is. Megízlelvén ezeket meggyőződtek arról, hogy a föld kitűnő, édes a víz, a rét füve olyan, amilyennek a követ elbeszélte nekik. Árpád pedig övéi jelenlétében megtöltötte kürtjét Duna-vízzel, és az összes magyarok előtt ama kürtre a mindenható Isten kegyelmét kérte: engedje át nekik az Úr ezt a földet mindörökre. Szavait végezvén, az összes magyarok így kiáltottak háromszor: „Isten, Isten, Isten!” Ebből azután szokás lett, amelyet a magyarok máig is őriznek. Majd közös elhatározás alapján ugyanazt a követet visszaküldték a már említett fejedelemhez, s földjéért egy nagy lovat küldtek neki arábiai arannyal bearanyozott nyereggel és aranyozott kantárral. Ezt látván még jobban örült a fejedelem, mert azt gondolta, hogy mint vendégtelepesek küldték neki a földjéért. A követ tehát földet, füvet és vizet kért ott a fejedelemtől. A fejedelem pedig mosolyogva így szólt: ez ajándék fejében legyen az övék, amennyit akarnak. Így azután a követ visszatért övéihez. Árpád közben a hét vezérrel bejött Pannoniába, de nem mint vendégek, hanem mint akik örökség jogán birtokolják a földet. Ekkor egy másik követet küldtek a fejedelemhez, és ezt az üzenetet bízták rá: „Árpád és népe azt üzeni neked, hogy azon a földön, amelyet megvettek tőled, ne maradj tovább semmiképp sem, mert földedet megvették egy lóért, a füvet a kantárért, a vizet a nyeregért. Te pedig örökhaszonbérletbe, vagyis mert ínséges és fösvény voltál, átengedted nekik a földet, füvet és a vizet.” Amikor a fejedelemnek elmondták az üzenetet, mosolyogva így szólt: „Üssék le taglóval azt a lovat, a kantárt hajítsák ki a mezőre, az aranyozott nyerget vessék a Dunába.” Erre a követ így válaszolt: „És mi kárunk lesz ebből, uram? Ha a lovat megölöd, kutyáiknak adsz eleséget, ha a kantárt a fű közé dobatod, az ő szénakaszálóik találják meg az aranykantárt, ha pedig a nyerget a Dunába veted, az ő halászaik húzzák ki az aranynyerget a partra és haza is viszik. Ha tehát a föld, a fű és a víz az övék, minden az övék.” Ezek hallatára a fejedelem gyorsan összegyűjtötte seregét, félvén a magyaroktól, segítséget kért barátaitól, és velük egyesülve elébük ment. Amazok közben a Duna közelébe értek, és egy gyönyörű mezőn hajnalhasadtakor csatát kezdtek. Az Úr segítsége a magyarokkal volt, futásnak eredt előlük a sokat emlegetett fejedelem. A magyarok a Dunáig üldözték, ő pedig félelmében a Dunába vetette magát, és megfulladt a sodró vízben. Visszaadta hát az Úr a magyaroknak Pannoniát, miként Mózes idejében Izrael fiainak adta örökségül „az amoreusok királyának, Seonnak” a földjét és „Chanaan összes országát.” Minthogy Árpád kapitány különleges méltóságot viselt Scythiában, és ezt az ő nemzetsége törvényes és elfogadott scytha jogszokás alapján birtokolta, hogy a hadba indulók előtt egyedül kellett mennie, visszatéréskor pedig hátul vonulnia: állítólag ezért előzte meg ő a Pannoniába bevonuló többi kapitányt. És ezért mikor Árpád a többi magyarral együtt – mint föntebb elmondtuk – legyőzte és megölte Zuatapolugot, Noe hegyén, Alba közelében ütött tábort. Ezt a helyet választotta Árpád először Pannoniában, és Szent István király, aki tőle származott, ezért alapította később ennek közelében Alba városát.

Forrás: Képes Krónika (fordította Bellus Ibolya). Európa Könyvkiadó, Budapest, 1986, 43-46.

Gárdonyi Géza

A bánhidai vecsernye

Napnyugtakor végeszakadt a nagy harcnak.
Úgy hevert a tót, mint a széjjelszórt asztag,
úgy hevert a mezőn halmokban, százával.
Köztük Szvatopluk is, véres koronával.

A magyar megtörli homlokát és kardját.
Táltosok a sziklán a szent-tüzet rakják.
A nap helyett mostan az világít széjjel:
sebesültet gyűjt az asszonynép ez éjjel.

S míg a csendes és bús munka tart a téren,
máglyánál a táltos-főpap áll fehérben.
És így imádkozik:
"Mennyben lakó Urunk!
Győzelmes zászlónkkal elibéd borulunk.
Te vezéreltél ki messze Napkeletről,
mint ahogy a darvak szállnak a hegyekből,
s hogy leereszkedtünk Atilla földjére,
te voltál mindig a hét vezér vezére.
Óh, kérünk, vess véget vándorlásainknak!
Hadd tűzzük le végképp sátor-rudainkatl
S ha törnek is reánk olykor erős vészek,
csak legyünk, mint fán a szél-ingatott fészek,
de ne hányódjunk el, ne szóródjunk sárba,
maradjon a miénk e föld rónasága!"

Vezérek, főurak mind ott körül állva
ügyelnek. A főpap felhág a nyírfára:
és beburkolódzva a lombok zöldjébe,
hallgató orcával mereng fel az égre.

Percekig tartó mély csendben áll a főpap.
Istennel beszél most, Istentől igét kap,
s bár húnyva a szeme, lát a jövendőbe,
mint ahogy a nap lát, felhőn át a földre.
------------------------------------------------------
De ím hárul a lomb: kifordúl belőle.
A tűznek világa befényli agg arcát.
Kiált: "E föld neve mától: Magyarország!"

Örvendő morajlás száll át a táboron,
s ezer tekintet áll az öreg főpapon.
Folytatja ez lassan, húnyt szemmel beszélve,
mintha a messzeség mély ködébe nézne:
"Látom az időnek végtelen ölében
népünket virúlni árnyékban és fényben...
Látok a bölcsőktől a halál partjáig...
Látom: a gyermekből férfi s agg mint válik,
s roskadó agg körül új nemzedék mint kél:
gyors nyomon követi egymást tavasz és tél...
Sátorból a nemzet költözik kőházba...
Nyugoti módival ruháját tarkázza...
Vezére fején ím arany fénye reszket...
Jobbjában tart kardot, baljában keresztet...
Itt elállt egy percre, elakadt a szóba,
mint az éji szekér, ha jut zakkanóba.
Seregnek hallatszik halk megmordulása.
Táltosok halványan bámulnak egymásra.
A főpap folytatja jövendő-nézését:

"Látom városoknak fölfehéredését:
folyók oldalán, mint egy-egy csoport gomba,
házak sokasodnak! népünk nyüzsgő hangya...
S mintha az országot nagy zöld szőnyegekkel
terítgené be a földmívelő ember:
érik a gabona; hegyek oldalába
szőlőt pirosít az őszi nap sugára.

Látom: királyoknak gyakor változását...
Nyugaton a magyar sírját hogyan ássák!
Látok egy nagy királyt: feje fényes, holdas...
Látok egy más királyt: mindig könyvet olvas...
Látok egy vak királyt: vezetője asszony...
S mindig vér... mindig vér... rút testvéri harcon...
Óh, de mi sötétlik reánk napkeletről?!
szörnyű sáskatábor száll-e a hegyekből?!
Nem sáska: tatárhad dúl e szép hazában...
------------------------------------------------------------

Földet szánt egy király, sarkig sötét gyászban".

Itt az öreg táltos ismét elhallgatott:
orcáján egy könycsepp legurult, csillogott.
Azután folytatta fátyolozott hangon:

"Újra élet zöldül a vérázott hanton...
Jönnek más királyok: barnák, idegenek...
Duna táján erős várak kereklenek...
Most Dél felől támad időnkint zivatar:
lófarkas zászlókkal, földön járó vihar...
Hosszú nagy időn át magyar áll a gáton...
Senki nem segíti ezen a világon!

De a magyar él! él! Mint az irtott erdő:
levágott fatörzsből új sarjadék felnő...
Századokon által mindig verekedve,
nem megy fehér hajjal férfi az egekbe".

Elhallgat a főpap s néz soká sötéten.
Vajjon mit néz, mit lát az idő mélyében?
Hol piros, hol sápadt vén komor orcája.
Végre szól keserűn, a fejét megrázva:

"Isten urunk ott fenn, a csillagos égben,
könyörülj e népen!
Viseljünk kardot, ha ez sorsunk e földön,
de a szolgaságtól ments meg mindörökkön!"

Vértes hegység

1051-ben Henrik haddal indult Magyarország ellen. A német sereg két irányból közeledett a magyarok felé. Az egyik csapat a Vágon átkelve a Nyitra folyóig hatolt. Henrik kikerülve a nyugati határkaput (moson-soproni gyepü) Stájerország felől tört be a Dunántúlra. A másik sereget Gebhard regensburgi püspök vezette, ez a hadtest a Dunát biztosította és amelyen az utánpótlást szállították a sereg részére.

 német csapatok keresték az ütközetet, azonban a magyarok a felperzselt föld taktikáját alkalmazták, csakúgy mint István 1030-ban II. Konrád ellen. A német sereg elől a lakosságot kiköltöztették, az élelmet elvitték, vagy elpusztították. A németek ennek ellenére a Vértesig, egyes források szerint Székesfehérvárig jutottak. Béla seregeit azonban a németek hátába irányította hogy a Zala és Rába közti részt, valamint a mosoni gyepüket erősítsék. A németek éheztek, mivel semmi élelmet nem találtak és az utánpótlásuk is akadozott. A németeket a magyar csapatok közben folyton kísérték és apróbb összecsapások szinte mindennaposak volta, éjszakánként rajtaütöttek az őrökön, a vonulós csapatok közt nyargaltak és egy-két nyílvessző kilövése után eltűntek. Ekkor döntöttek úgy a német csapatok, hogy elhagyva a Vértest, északra fordulnak az utánpótlást szállító hajókhoz. De akkor azok már nem voltak ott, ugyanis Béla herceg elfogatta az egyik futárt és olyan levelet küldött a püspöknek - németek nevében-, amelynek értelmében a hadjáratnak vége és forduljanak vissza Regensburgba. A legenda szerint a Vértes onnan kapta nevét, hogy az elfáradt és éhező németek vértjeiket eldobálva indultak tovább észak felé.

Ekkor a német császár hadat kiáltott, és sok megrakott szekérrel, hadigépekkel, a Dunán meg hajókkal Magyarországot megtámadta. Lovassága már Székesfehérvár táján pusztított, hajói pedig Gebhardt püspök parancsnoksága alatt veszedelmesen közeledtek. A császár átkelt az erdőkön, elérkezett a badacsonyi hegyekhez, de a sereg nagy hiányt szenvedett mindenben, amíg ott elvonult. Eközben Gebhardt püspök a hajóhaddal Győrbe érkezett, és innen levelet küldött Henrik császárnak. A levélben megkérdezte, hol várjon a császárra. De Gebhardt püspök küldöncét András király kóborlói elfogták, és a király elé vezették.
A császár ezalatt hiába várta, hogy a hajókról élelmiszert kapjon, pedig a sereget már éhínség fenyegette. Ezenfelül a besenyők és a magyarok éjszakáról éjszakára minden módon zaklatták a németeket. Mérgezett nyíllal lőttek rájuk, és pányvákkal fogdosták el azokat, akik a sátrak között járkáltak.
Amikor a császár belátta, hogy helyzete reménytelen, követeket küldött András királyhoz és Béla herceghez, és békét kért tőlük.
András király és a herceg nem akarták a civódás magvát elhinteni, ezért békét kötöttek a császárral.
Ezután a király, a magyar királyok bőkezűségével, ötven óriási vizát küldött a császárnak. Küldött ezen felül kétezer szalonnát, ezer hatalmas ökröt, több kenyeret, mint amennyit elbírtak, és még hozzá juhot, szarvasmarhát meg bort hatalmas bőséggel.
A kiéhezett németek olyan falánk módon, olyan mohón vetették magukat az ételre, hogy sokan holtra ették magukat. Mások az ital vedelésétől pusztultak el.
A többiek a magyarok kegyelméből a halál torkából megszabadultak. Ezek minden felszerelésüket elhagyták: a sátrat, a pajzsot, a vértet elhajigálták, és úgy futottak Németországba, hogy hátra se néztek.
Azt a helyet, ahol a németek pajzsukat, vértjüket elhajítva megfutamodtak, mind a mai napig Vértes hegységnek nevezzük.

Forrás: Lengyel Dénes: Régi magyar mondák

Szelim-barlang

„Vittlyuk-hegye, Szent Vit barlangjáról nevezetes hegy. Az előbbieknél alacsonyabb, s az aljában Bánhida falu ékesíti, ugyanis e faluhoz igen közel fekszik. (...) Az a hír járja, hogy hajdan, amikor a barbár tatárok és törökök a magyar népet fogságba hajtották volna, s az a barlangba menekült, egy asszony vallomása folytán,- aki szopós gyermekének sírása miatt kijött, majd fogságba esett –, a barbárok/::/ felkutatván őket, mivel a barlangba máskép nem tudtak behatolni, felülről mindenkit, aki bent bújt, füstbe fojtottak. Láttuk két halomban összegyűjtve a legyilkoltak csontjait oly nagy sokaságban, hogy ilyen csonttömeg rájuk sütötte a vádat; és még hallgassunk arról, amit a régiek vétkesen elpusztítottak.”

Bél Mátyás: Komárom vármegye leírása (Descriptio Comitatus Comaromiensis)/Az újkori Magyarország földrajzi-történelmi ismertetése Tatabánya, 1989.

em messze a Turultól van egy hatalmas gyönyörű barlang. Olyan, mint egy nagy, boltozatos táncterem, fölül nagy gömbölyű nyílással. Ez a barlang az úgynevezett Szelim lyuka. Megírta ennek történetét – már az »öregek« elbeszélése szerint – Jankovits János, Sz.-nek (Vértesszőlősnek-R.M.) buzgó mester-jegyzője 1800-ban: szószerint, betüszerint ezeket írván az ő feljegyzéseiben, melyeket megírt: „Pro gratiosissimis Posteris”:»Továba: Binhidi Szüllük felett való lyuk és Üres kősziklából: a Török Háborúban 7. falubélé népség oda rejtőzöt, és midőn a Szüllük felől mostis látható nagy lyukat bé rakták. Semmiképpen az Ellenség nékiek nem árthatott, mivel Terméskőben hagytak egy hézakot, amellyen ki és béjártak. Történt azonban, hogy azon nép közt egy asszonynak révó gyereke lett volna. Ezen asszony kimenvén, amire a’ folyóhoz érkezett;és íme a Tüskésbe Logerozó (táborozó-R.M.)Török, tsak hamar meg fogatatta, és véle ki valottatta: Ettől mindeneket ki tanulván a Török a mostani Vaskaput által töretvén, azon Kő nagy rejtekhelynek teteit, mint egy szérő, amint most látzik feltörette.«

Törzsök (Klotz Ignácz): A Vértesekből :Tárczák Győrött, 1912

Gerencsérvár-Vitányvár mondája

            A nép emlékezete mondákat őriz a vértesi várakról. Mátyás király idejéből származik ez a történet. A vértesi várak közül talán Gerencsérvár a legrégibb. A vár egy erdős síkon emelkedett a Szépvíz-patak mentén. Az egykor toronyszerű építménynek ma már romjait látjuk csupán, a várhoz tartozó falvakból pedig semmi sem maradt. Pedig a falvak lakóinak is fontos szerepük volt abban a történetben, amely Gerencsérvár jóságos és szépséges várkisasszonyának, Ujlaki Klárának és a szomszédos Vitányvár délceg kapitányának, Héderváry Imrének szerelméről szól.

            Amikor apja, Ujlaki Miklós – a király hatalmával is dacoló főúr – egy német grófhoz akarta hozzáadni a lányt, Klára a szökést választotta jegyeséhez Imréhez, a Vértes északi lejtőjén épült Vitányvárába. A vár körül ma is fellelhetők a várárok nyomai. Ezek a várárkok is sokat segítettek abban, hogy ellenállhasson az ostromnak, amelyet Újlaki Miklós a lányáért indított. Nem is tudott volna bejutni, ha nem akad egy áruló, aki felfedi a titkos folyosót, amely közvetlenül a várkapitány szobájába vezetett. A bősz apa elvakult dühében az ifjút leütötte, a lányát pedig magával hurcolta és szörnyű büntetésként vára pincéjébe élve befalazta. A jószívű szolgák egy titokban hagyott résen keresztül élelemmel és meleg holmival látták el, törődésükkel segítve szeretett úrnőjük életben maradását. Ők hozták a hírt arról is, hogy Héderváry Imre felgyógyult, és az igazságos Mátyás támogatásával menyasszonya kiszabadítására készül.

            Újlaki Miklósnak tehát kegyetlen tette következményeként legnagyobb ellenségével, magával a királlyal kellett szembe néznie. A „saját vérét pusztító keselyű”, a fékezhetetlen, gőgös gerencséri várúr erre az időre már megtört annyira, hogy a király színe előtt elismerte: „ minden vagyonát odaadná lány egyetlen mosolyáért”. Ekkor lépett elő Klára és Imre. A történet apa és lánya boldog kibékülésével, a fiatal pár egybekelésével valamint Mátyás király és Ujlaki Miklós békekötésével zárult.

            Gerencsérvár és Vitányvár romjai ma békésen pihennek a Vértesben. Tanulsága: „A szerelem mindent legyőz!”

Forrás: Béni Kornél – Viszló Levente: A Vértes hegység és környéke : Egy cseppnyi Magyarország, Pro Vértes Természetvédelmi Közalapítvány, 1996.

Az Öreg-Kovács-hegy (Az öreg kovács és Mátyás király)

Régente a kovácsmesterek nem voltak olyan nagy urak, mint manapság, hogy t.i. készen veszik a faszenet, hanem igen is kivonultak ősszel az erdőbe, megégették maguk az egész esztendőre szükséges szenüket. A szőlősi öreg kovácsmester a nagy hegy oldalába járt sok-sok éven keresztül szenet égetni s tőle kapta volna a nevét: az öreg kovács hegye. De a nép tud egyebet is, ami apáról fiúra száll, hogy t. i. mi történt egyszer a szőlősi kováccsal.

            Ott égetett ismét szenet az öreg kovács a nagy hegy oldalán. Estefelé járt az idő, végzett éppen a halomrakással, figyelmesen befedte földdel, hogy csak lassan égjen, hogy ne hamu, de szén legyen belőle. Azzal bevonult kis kunyhójába, elkészíté vacsoráját, azzaz előszedte a kunyhóban hamvadó parázs hamuja alól – és itt zökken a történet, majd mindjárt meglátjuk: miért?- a burgonyákat, nagy élvezettel nyomogatta széjjel őket s evett hozzá pompás füstös szalonnát. A napi nehéz munka után jól esett a vacsora. Amint eszeget, lépteket hall s kis vártatva egy vadászruhába öltözött fiatalember lép be a kunyhó nyitott ajtaja elé. Nem volt semmi különös rajta, csak a nagy orra.

Emberségesen köszön: -Jó estét, bátyó!

-Adjon Isten!- felel az öreg.

- Eltévedtem az erdőben, hamarosan sötét lesz, Tata meg gyalogosan messze, adjon a bátyó éjjelre szállást! Isten is megáldja!

Az öreg mindjárt megsejtette, hogy a fiatal vadász alighanem az akkor Tatán időző Mátyás királynak embere.

-         Szívesen, öcsém, csak kerüljön beljebb!

De azért fel nem állt, csak eszegetett tovább. A fiatal vadász leült a kunyhóban a gyeppadra s nézte, míly jóízűen falatoz az öreg. Éhes volt, hát megszólalt:

-         Egész nap az erdőt jártam, bizony megehültem. Nem ád nekem is egy falatot, bátyó?

-         Én megest egész nap dolgoztam, hát bizony megehültem. Nem gondoltam, hogy királyi ember ilyen paraszti eledellel beérné. De, ha beéri, itt van még három burgonya; egy falat szalonnám is van még, egye egészséggel! Nincs egyéb ennivalóm, holnap hoz az unkám.

A fiatal vadász nekiállt s talán soha életében nem evett olyan jóízűt, mint ott az öreg Kovács kunyhójában. Azután kicsit beszélgettek, s lepihentek; bizony csak a földre, de azért takaró a fiatal vadásznak is akadt. Reggel megköszöni a szállást meg az ellátást a fiatal vadász, lehúz ujjáról egy szép holló-madaras gyűrűt s azt mondja az öregnek:

- A királlyal holnap már Budára megyünk, azért Tatára nem hívom. Hanem Budán nézzen meg! A királyi palotában csak mutassa elő ezt a gyűrűt, majd elvezetik azonnal hozzám!

- Meg is teszem,- szólt az öreg Kovács – van énnekem Budán egy fiam, úgyis kellene már egyszer néznem! –Azzal elváltak.

            A következő tavasszal el is indult a nagy útra az öreg Kovács s beállított a királyi palotába s előmutatta a szép holló-madaras gyűrűt. Úgy látszik, a palotabeliek jól ismerték a gyűrűt, mert csak bámult az öreg, milyen szíves-készségesek lettek a szolgák. Be is vezették az öreget egy nagy terembe, ahol sok úriember volt, reverenda-forma ruhában, akik nagy tudósok lehettek, mert mind kopaszok voltak. Ott látja ám köztük az ő emberét, megismerte a nagy orráról, de nem volt ám rajta vadászruha, hanem drága öltöny. Azt is látta mindjárt, hogy a többiek micsoda tisztelettel beszéltek vele, de hát mikor azt is hallotta, hogy az egyik kopasz „Uram-királyom”-nak szólította, melege lett az öregnek, majd ki nem szaladt. De hiába szaladt volna, mert a vadász már észrevette az öreget, odasietett s jól megrázta a jobbját.

- Isten hozta énnálam! Hiába, magyar ember csak megtartja a szavát. Bátyó nekem szállást adott, én is adok, maradjon itt. Ennem is adott, én is adok! Mindjárt ebédelünk, ott eszik velünk!

            Az öreg csak nem szólt, mert nem tudott, csak elkezdtek a könnyei potyogni. Mátyás király azonnal parancsot adott az ebédet illetőleg, azután leültette az öreget a sok tudós közé, hogy addig várja az ebédet. Bizony nem értett a sok latin s görög szóból semmit, amit a magyar közé kevertek. Mikor eljött az ebéd ideje, Mátyás király karonfogta az öreg Kovácsot, bevezette a nagy ebédlő-terembe s maga melléültette. A tudós s főemberek cseppet sem csodálkoztak ezen, sokszor látták ezt.

            Hogy az ebéd jó volt, nem kell mondanom. Az öreg Kovács eleinte húzódozott, nem mert enni, de mikor látta, hogy a király mily hatalmas étvággyal eszik, nekibátorodott s ő is hozzálátott. Az ebéd végén hoznak ám egy tálat, egyedül az öregnek s elébe teszik. Mi volt benne? Hát bizony három hatalmas burgonya.

-         No bátyó, -mondja a király – egyék!

-         Köszönöm, uram-királyom, de már tele vagyok!

-         No legalább kóstolja meg, van-e az enyém olyan jó, mint a bátyóé?

Kénytelen-kelletlen szétnyomja az egyiket, hát uramfia! Szép aranyok hullanak a tálba. Színültig volt mind a három arannyal. El is vihette mind haza. Több szenet nem égetett. Átadta a mesterséget a fiatalabbik fiának, ő maga meg éldegélt csendesen, legfőbb büszkesége volt, mikor elmondhatta, hogy Mátyás király egyszer az ő vendége volt, de ő is Mátyás királyé!

            Hogy pedig Mátyás király s a burgonya hogyan kerülnek össze, azt kérdezd meg a néptől, melynél ez a monda hagyomány…

Forrás:Törzsök(Klotz Ignác):A Vértesekből Győr, 1912, 31-35. oldal

Vörösmarty Mihály: Szép Ilonka

1

A vadász ül hosszu méla lesben,
Vár felajzott nyílra gyors vadat,
S mind fölebb és mindig fényesebben
A serény nap dél felé mutat.
Hasztalan vár; Vértes belsejében
Nyugszik a vad hűs forrás tövében.

A vadász még lesben ül sokáig,
Alkonyattól vár szerencsejelt:
Vár feszülten a nap áldoztáig,
S ím a várt szerencse megjelent:
Ah de nem vad, könnyü kis pillangó
S szép sugár lány, röpteként csapongó.

"Tarka lepke, szép arany pillangó!
Lepj meg engem, szállj rám, kis madár;
Vagy vezess el, merre vagy szállandó,
Ahol a nap nyúgodóba jár."
Szól s iramlik, s mint az őz futása,
Könnyü s játszi a lány illanása.

"Istenemre!" szóla felszökelve
A vadász: "ez már királyi vad! "
És legottan, minden mást feledve,
Hévvel a lány nyomdokán halad.
Ő a lányért, lány a pillangóért,
Verseneznek tündér kedvtelésért.

"Megvagy!" így szól a leány örömmel,
Elfogván a szállongó lepét;
"Megvagy!" így szól a vadász, gyönyörrel
A leányra nyújtva jobb kezét;
S rezzent kézből kis pillangó elszáll;
A leány rab szép szem sugaránál.

2

Áll-e még az ősz Peterdi háza?
Él-e még a régi harc fia?
Áll a ház még, bár fogy gazdasága
S telt pohárnál űl az ősz maga.
A sugár lány körben és a vendég;
Lángszemében csábító varázs ég.

S Hunyadiért, a kidőlt dicsőért,
A kupák már felvillantanak,
Ősz vezére s a hon nagy nevéért
A vén bajnok könyei hulltanak;
Most könyűi, vére hajdanában
Bőven omlott Nándor ostromában.

"Húnyt vezérem ifju szép sugára"
Szól az ősz most "éljen a király!"
A vadásznak vér tolúl arcára
S még kupája illetetlen áll.
"Illetetlen mért hagyod kupádat?
Fogd fel, gyermek, és kövesd apádat."

"Mert apád én kétszer is lehetnék
És ha ittam, az nincs cenkekért;
Talpig ember, akit én említék,
Nem gyaláz meg ő oly hősi vért!"
S illetődve s méltóság szemében,
Kél az ifju, tölt pohár kezében:

"Éljen hát a hős vezér magzatja,
Addig éljen, míg a honnak él!
De szakadjon élte pillanatja,
Melyben attól elpártolni kél;
Egy király se inkább, mint hitetlen:
Nyűg a népen a rosz s tehetetlen."

S mind zajosban, mindig hevesebben
Víg beszéd közt a gyors óra ment.
A leányka híven és hivebben
Bámulá a lelkes idegent.
"Vajh ki ő, és merre van hazája? "
Gondolá, de nem mondotta szája.

"Téged is, te erdők szép virága,
Üdvözölve tisztel e pohár!
Hozzon isten egykor fel Budába;
Ősz apáddal a vadász elvár;
Fenn lakozva a magas Budában
Leltek engem Mátyás udvarában."

Szól s bucsúzik a vadász, rivalva
Inti őt a kürthang: menni kell.
Semmi szóra, semmi biztatásra
Nem maradhat vendéglőivel.
"Emlekezzél visszatérni hozzánk,
Jó vadász, ha meg nem látogatnánk."

Mond szerényen szép Ilonka, állván
A kis csarnok végső lépcsején,
S homlokán az ifju megcsókolván,
Útnak indúl a hold éjjelén.
S csendes a ház, ah de nincs nyugalma:
Fölveré azt szerelem hatalma.

3

Föl Peterdi s bájos unokája
Látogatni mentenek Budát;
Minden lépten nő az agg csodája;
Mert sok újat meglepetve lát.
A leányka titkon édes óra
Jövetén vár szép találkozóra.

S van tolongás s új öröm Budában:
Győzelemből várják a királyt,
Aki Bécset vívó haragában
Vérboszút a rosz szomszédon állt.
Vágyva néz sok hű szem ellenébe:
Nem vidúl még szép Ilonka képe.

"Hol van ő, a nyájas ösmeretlen?
Mily szerencse fordúlt életén?
Honn-e, vagy tán messze költözötten
Jár az őzek hűvös rejtekén?"
Kérdi titkon aggó gondolattal,
S arca majd ég, majd szinében elhal.

S felrobognak hadvész-ülte képpel
Újlaki s a megbékült Garák.
S a király jő, fölség érzetével
Környékezvén őt a hős apák.
Ősz Peterdi ösmer vendégére,
A király az: "Áldás életére!"

"Fény nevére, áldás életére!"
Fenn kiáltja minden hű ajak;
Százszorozva visszazeng nevére
A hegy és völgy és a zárt falak.
Haloványan hófehér szobornál
Szép Ilonka némán és merőn áll.

"A vadászhoz Mátyás udvarában
Szép leánykám, elmenjünk-e hát?
Jobb nekünk a Vértes vadonában
Kis tanyánk ott nyúgodalmat ád."
Szól az ősz jól sejtő fájdalommal,
S a bús pár megy gond-sujtotta nyommal.

És ha láttál szépen nőtt virágot
Elhajolni belső baj miatt,
Úgy hajolt el, félvén a világot,
Szép Ilonka titkos bú alatt.
Társasága lángzó érzemények,
Kínos emlék, és kihalt remények.

A rövid, de gyötrő élet elfolyt,
Szép Ilonka hervadt sír felé;
Hervadása líliomhullás volt:
Ártatlanság képe s bánaté.
A király jön s áll a puszta házban:
Ők nyugosznak örökös hazában.

1833 októbere előtt

Lehet-e történelmi alapja a történetnek? Mátyás király járt a Vértesben, erre az bizonyíték, hogy kedvelt tartózkodási helye volt Tata és a várat is ő újíttatta fel. Létezett-e Szép Ilonka?  „A feljegyzések említést tesznek mezőpeterdi Peterdy Domonkosról, aki 1300 körül élt. Egy 1382-ből származó, írott forrás szerint Peterdy András fegyverpeturdi (Bihar megye) birtokainak bejárását kérte a királytól. A család később Bicske környékén szerzett birtokokat. Sajnos Peterdy Ilonkát eddig hiteles történelmi okmány lapjain fölfedezni nem sikerült, az azonban sokat nyom a latban, hogy a család századokon át, apáról-fiúra kegyelettel őrizte emlékét” – írta S. Szabó József 1900-ban. A peterdy család azt mesélték, hogy Vörösmarty Mihály Fóton, Fáy András szőlőjében találkozott Peterdy Gáborral, aki egy szüret utáni estén, borozgatás közben elevenítette fel a családban szájhagyományként fennmaradt király-idillt, Peterdy Ilonka tragikus szerelméről. Vörösmartyt különösen érzékenyen érintette az elbeszélés, mivel akkoriban Perczel Etelkával való szakítása miatt maga is szerelmi csalódást élt át.

Forrás: Béni Kornél-Viszló Levente:A Vértes hegység és környéke

Pro Vértes természetvédelmi Közalapítvány, 1996 220-221.oldal

Dobozi Mihály (A pusztamaróti csata 1526. szeptember 13)

1526. augusztus 29-ét, majd Buda elfoglalását követően (szeptember 12.) a mohácsi csatát túlélt fősereg és az ország déli részéből menekülő lakosság a Marót települést körülölelő, hadászati szempontból jól védhető völgyben zsúfolódott össze és szekérvárral sáncolta el magát. Miután a török sereg felfedezte a több ezer embernek menedékül szolgáló völgyet, ostrom alá vette és három napi öldöklő küzdelem után Budáról hozatott ágyukkal törte meg a magyarok ellenállását. Egykorú források szerint 25.000 ember lelte halálát a völgyben, vagy került rabszíjra, ami megegyezik, vagy alig marad el a mohácsi csatában elesett vagy fogságba kerültek számától. Valahol itt nyugszik Farmos Ilona, aki férjével, Dobozi Mihállyal menekült a nyomukban vágtató törökök elől. Amikor a ló már nem bírta a kettős terhet, az asszony megkérte urát, hogy ölje meg őt, nehogy a törökök kezére kerüljön. Mikor az üldözők beérték őket, a nő leugrott a lóról, s Dobozi - nem akarván sorsára hagyni - teljesítette kérését, átdöfte kardjával a nőt, maga pedig hősi küzdelemben esett el. A csata helyszínét azóta "Emberölő völgynek" hívják, melyre Kovács György szobrász mészkőből emelt emlékműve és rajta Kisfaludy sorai hívják fel a figyelmet."

A csata emlékműve Pusztamaróton és Székely Bertalan festménye

Kisfaludy Sándor: Dobozi Mihály és hitvese

Gyermek-királyt s oly hadvezért,
  Ki erején felűl mer,
Ád az Isten haragjában
  A nemzetnek, kit megver;
Így volt akkor, hogy Mohácsnál
  Lajos király elveszett,
És a magyar a töröknek
  Másfél százig rabja lett.
Rettenetes emlékezet!
Te Várnával foghatsz kezet!
  Csakhogy akkor még örök
  Nem lett nálunk a török.

              
Mohács! Mohács! te hazámnak
  Legsiralmasb vérhelye!
Nemzetem nagy temetője!
  Gyomrod mennyit elnyele! -
Szabadságát, boldogságát
  És nemzeti életét,
Sőt nevét is a magyarnak,
  Mely most kicsiny és setét! -
Ott tiprá, hajh! a sorskerék
Porba egy nagy, dicső s derék
  Nemzet testét és fejét,
  Hatalmát és erejét!

              3.

Tízszer annyi volt a török,
  Mint a magyar; s diadalt
Csak úgy nyert, hogy megújítván
  Többször is a viadalt,
A magyarnak vitézsége
  Végtére kifáradott
S vagy meghalt, vagy Lajos este
  Után széjjelszakadott.
Hajh! s most Buda s Mátyás vára
A győzőnek kaput tára!
  S a királyi székben ott
  Törvényt török kény szabott.

              4.

Az oszmánnak telhetetlen
  Szomja, magyart vért szívni,
S Hunniának minden kincsét
  A félholdnak megvívni,
Csapatonként eregette
  Budáról ki bajnokit,
A nemzetet öldökölni,
  S felprédálni birtokit,
A magyarok csoportokban,
Falúkban és városokban,
  Itt-ott öszvegyűlének,
  Hogy bátrabbak lennének.

              5.

Egy ily csoport Maróthon volt!
  Félelmek és remények
Között vártak ott szerencsét -
  Zápolyától - szegények!
Ezek között Dobozy úr
  És csuda szép hitvese,
Visszamenni jószágára
  Hírt és időt ott lese.
Mohácsnál jól vitézkedett;
Élte ott megmenekedett;
  De, hajh! veszett volna bár!
  Mert ő rá itt több rossz vár.

              6.

Alig nyugvék meg a török
  Buda körül, egy csapat
Vér és zsákmány után járván,
  Véletlen Maróthra hat;
S megsejtvén az ott lappangó
  Magyarokat s kincseket,
Sovár tűzzel rajtok ütve
  Bekeríti ezeket;
És Maróthot ostromolván,
S a makacsot káromolván,
  Életével biztatja,
  Ki még magát megadja.

              7.

De a magyar, őseinek
  Követvén itt is nyomát,
Két egész nap veri vissza
  A pogánynak ostromát.
A megszorúlt magyarok közt
  Vezér Mihály úr vala;
A szerelem és vitézség
  Csudákat tőn általa.
Férjeiknek segédjeik
Az ő lelkes hitveseik,
  Azon bús elszánással,
  Hogy ott vesznek egymással.

              8.

A kis magyar bajnok-csoport
  Így törvén a viadalt,
Valóban megérdemelte
  Megvívni a diadalt;
De a magyar nemzettestet
  Verő sorsnak csapása
Minden tagnak egyenként is
  Halálos elzúzása.
A sors ellen nincs oltalom,
Sem előtte nincs irgalom;
  Dörgő mérges forgása
  Jónak, rossznak romlása.

              9.

A nagy vezér füleibe
  E harcz hamar eljutott;
S harmad napra két annyi lőn
  Az ostromló török ott.
S mintha Mohács híre veszne,
  Ha itt is nem győznének,
Habzó, dühös indúlattal
  Végső harczot kezdének.
Ellentállni e viharnak
Lehetlen már a magyarnak;
  S ki hol s miként rést talált,
  Ott kerülé a halált.

              10.

Mihály úr is felveti hát
  Magát paripájára,
S feleségét háta megé
  Veszi lova farára:
«Hazámnak itt halálommal
  Semmi hasznot nem teszek;
S mintsem - török fertője légy, -
  Inkább veled elveszek.
Öleld által derekamat
Oly szorosan, hogy magamat,
  Akármiként mozgassam,
  Véled egynek tarthassam.»

              11.

Így Dobozy - bús, haragos,
  És keserves hangzattal.
A hölgy némán úgy cselekszik,
  Remeg, s halvány, mint a fal.
A bajnok most sarkantyút ád
  Terhelt paripájának; -
Hol van, a ki jó szerencsét
  Nem kívánna útjának? -
Vágtat a ló; s a mint szalad,
A fa s bokor hamar halad, -
  Vágtat elég tüzesen;
  De hajh! mégis terhesen.

              12.

Ott vannak, kik nem nézhetik,
  Hogy fejét és életét
Egy magyar is elvihesse;
  S menekedő menetét
A futónak elvághatni,
  Sok száz török lóra kap.
Egy magyarra itt-ott immár
  Húsz-harmincz is reá csap.
Mihály után legtöbb ered;
Őt levágni száz kar mered; -
  Jaj! ha győzik futással, -
  Ő két kínos halált hal.

              13.

Mint mikor a nemes szarvas,
  Melynek máskor porába
Sem jutott a kutya-sereg,
  Mely kergeté nyomába',
Most, mivel már élő borjat
  Hordoz dagadt hasában,
Terhe igen késlelteti
  Iparkodó futtában;
S akármiként törekedik,
Aligha megmenekedik: -
  Félek, félek, nemes pár!
  Nem messze lesz a határ! -

              14.

Dobozynak lova vágtat;
  Fejér rongyként szakadoz
A hab róla; orra lyukja
  Arasznyira nyíladoz.
Terhe alatt mély nyomot vág
  A földszínen vas lába;
Nagy hortyokkal fúv és nyög most, -
  Szakadoz már párába;
S távolról, hajh! már hallható,
S közelítni gyanítható
  A töröknek robajja,
  Vért szomjúzó zsivajja!

              15.

A szép hölgynek hosszú haja
  Tekercséből bomolva
S egész szőke pompájában
  Szét és hosszat omolva,
Egy patyolat-palást gyanánt
  Leng s úszik a szellőben; -
A ló, - mintha csüggedezne
  Ez által is erőben.
Mihály lovát sarkantyúzza,
S homlokát mord ránczba húzza,
  Sejti, hogy két embersúly
  Egy lóterhet felyűlmúl.

              16.

«Állj meg, Mihály! (mond a bús hölgy)
  Legitt elér a pogány;
Kettőnk alatt kidűl a ló, -
  Nézd: már véres habot hány.
Tartsd meg magad a hazának, -
  Hagyj itt veszni engemet! -
De - hogy tiéd maradhassak, -
  Üsd itt által szívemet! -
Magad könnyen elébb állhatsz
És hazádnak még szolgálhatsz.
  Öld meg feleségedet! -
  Üsd szívembe késedet!» -

              17.

Némán visszanéz Dobozy;
  Vérzik a szív keblében:
«Menjünk! menjünk! míg csak lehet!
  (Így felel bús mérgében.)
Ölelj meg még szorosabban!
  Nem hagylak én tégedet;
Együtt éltünk, - együtt haljunk!
  Megmentem én testedet.»
Itt fogát elcsikorítja
S lovát újra megszorítja,
  Hanem ez - csak lépve jár,
  Mert párája rövid már.

              18.

Megáll tehát Dobozy úr,
  S leszáll fáradt lováról,
S hitvesét is leöleli
  A keserves párnáról;
Átölelve tartja őtet,
  Szorongatja magához,
S néma, s hosszú csókok között
  Szívja ajkát ajkához.
A szép asszony csüggedve áll, -
Egy haldokló liliomszál.
  A ló, közel hozzájok,
  Bús szemeket vet rájok.

              19.

Közelítnek a törökök
  Vérszomjokban zajogva,
S magyarvéres markaikban
  Kard és dárda villogva.
«Egek! hát csak nincs irgalom!»
  Mond Dobozy könnyezve;
Megöleli feleségét,
  S mély borzadást érezve
Megcsókolja - utólszor őt, -
S a csók alatt a remegőt
  Szívbe döfi vasával,
  És megfojtja - csókjával.

              20.

«Boldogtalan föld szülöttje!
  Kín magadnak s férjednek!
Betöltöttem kívánságát
  Nemes, szép, szűz lelkednek.
Várj! - csak néhány pillanatig,
  S legitt nálad