Sándor Móric- az ördöglovas

 

 

 

Sándor Móric, gróf (1805-1878) földbirtokos, sportember,  apósa, a Metternich herceg államkancellár. Vakmerő lovasbravúrjairól volt ismeretes. A néphagyományban neve máig fennmaradt, elsősorban a Pest környéki volt uradalmi cselédek között, továbbá a Dunántúlon és a Duna-Tisza közén. A hozzá fűződő mondakör főbb motívumai: lovával végignyargal a vár meredek bástyafokán; magasról leugrat; fogadást köt, hogy Bécsből megmutatja birtokát - hatalmas tüzet rakat, amely Bécsig látszik. Fogadásból a birkák hasa alatt szűz-dohányt csempész ki Bécsből. Ezeken kívül a mesék és mondák tréfacsinálóinak más cselekménytípusai is fűződnek nevéhez.

 

 

 

Megyénkben élt a világ egyetlen olyan lova, mely doktori diplomával rendelkezett. Sándor Móric, volt bajnai földbirtokos ugyanis “Tatár” nevű kedvenc lovának egy anyagi nehézségekkel küzdő német egyetemtől doktori diplomát vásárolt. A “Herr Tatár” névre kiállított diploma Tatár jászla felett lógott.

 

(Lánczos Zoltán: ÉRDEKESSÉGEK MEGYÉNK MÚLTJÁBÓL

 

Dolgozók Lapja, 1978. augusztus 12-i szám)

 

  

 

Fieba József

 

 

 

Fieba József, Vértesszőlős szülötte, aki Bánhida község plébánosaként 50 botot és hosszú várbörtönt kapott, mert kihirdette a Függetlenségi Nyilatkozatot.

 

A környéken egy népmonda is őrzi tettét, amelyet a vértesszőlősi plébános Klotz Ignác (Törzsök) jegyzett fel: „ …Nem volt magyar a neve, anyanyelve, nagyobbrészt más nyelven hirdette az Isten igéjét, de szíve gyökeréig magyar érzelmű volt! Amint ide is eljutott  a Talpra magyar! szózatának lelkes hangja, összegyűjté híveit a templom mellé s beszélt hozzájok szívének lánghevével:

 

-         Polgártársak! pirkad már a szabadság hajnala, lerázzuk a gyűlölt rabigát, szabadok leszünk, mert Isten szabadnak teremtette a magyart! Készüljünk! Akinek ép keze-lába van, induljon hadba, mindnyájan pedig tanuljuk meg a fegyverforgatást, hogy az ellent kellően fogadhassuk!

 

El is mentek sokan. A többiek pedig a falu mellett elterülő mezőségen egyebet sem cselekedtek egész nap, mint gyakorlatoztak. Várták az ellenséget. Csakhogy az ellenség nagy számmal jött, s ekkora már a falú harcias népe el is rejtette a fegyvereket, mert leverve a szabadságharc s kezdetét vette a sötét bosszúállás!

 

A falú papja már eleve elmenekült. Az osztrák jól ismerte viselt dolgait: áruló a magyar között is akadt mindenkor elég! Elrejtőzött a pap egy erdei lakban. Az erdész, a svarcgelb grófnak hitvány cselédje, elárulta a németnek a pap lakhelyét. Megvasalva vitték K-ba. Száz botütésre, azaz halálra itélték. A porkoláb irgalmasabb volt az osztrák hóhéroknál, és egy vastag bőrdarabbal ótalmazta meg az áldozatot az ütések roncsoló, halált okozó ereje ellen. De így is azért béna lett és szolgálatra képtelen.

 

Miért, hogy egyedül a magyarnak róják fel bűnül, ha hazája szabadsága érdekében fegyvert ragadott?”

 

Így emlékezik egy másik plébános hős elődjéről, akinek saját kora nem adott elégtételt elszenvedett botütéseiért és börtönben töltött éveiért. A monda néhány dologban eltér a valóságtól: Fieba „csak” a Függetlenségi Nyilatkozatot olvasta fel a templomban és „csak” ötven botot kapott ( ez utóbbiba is majdnem belerokkant) és nem „K-ba”, hanem előbb Nagyigmándra, onnan Győrbe, Pozsonyba, majd Olmützbe vitték. A lényeg és a többi részlet azonban meglepően hitelesen maradt fenn a nép emlékezetében, de a múlt felidézésében segített néhány emlékirat is.

 

Életéről keveset tudunk, néhány levél és Boross Mihály népies író elbeszélése alapján azonban pontosan megismerhetjük a plébános elfogatásának, fogságának és szabadulásának hiteles történetét.

 

Haynau 1849 július elsején kiáltványt adott ki, melyben rögtönítélő haditörvényszékkel fenyegetett meg mindenkit, aki a szabadságharcot szolgálta, s nem titkolta gyűlöletét  a magyar szabadságharcot szolgáló papsággal szemben. A papoknak azt is bűnül rótták fel, ha a szószékről kihirdették a Habsburgok trónfosztását kimondó országgyűlési határozatot:

 

Mi a magyar állodalmat (államot) törvényesen képviselő nemzetgyűlés , midőn jelen ünnepélyes nyilatkozatunk által Magyarországot elidegeníthetetlen természetes jogaiba visszahelyezve minden hozzátartozó részekkel és tartományokkal egyetemben, az önálló, független Európai Statusok sorába iktatjuk, a hitszegő Habsburg-Lotharingen-házat Isten és a világ előtt trónvesztettnek nyilatkoztatjuk.”

 

Ez volt mártírsorsú plébánosunk vétke.

 

Ekkor kezdődött Fieba József és három társának ( László József kocsi református lelkész, Győrfy Ferenc tatai tanító és Tóth Sándor oroszlányi jegyző) bujdosásának, elfogatásának és fogságának regényes története. A kocsi református lelkész és a tatai tanító a császári csapatok elől menekült és Bánhidán Fieba Józsefhez tértek be, aki szintén menekülni készült. Július elsején megírta a végrendeletét. A plébánia pincéjében ( a mai Csülök csárda helyén ) bujkáltak, itt biztonságban érezték magukat. Hamar kiderült, hogy itt sem lehetnek biztonságban, mert az országúton osztrák katonák járőröztek. Ezért bementek a faluba egy családhoz, onnan pedig Oroszlányra indultak Tóth Sándor jegyzőhöz. Pár óra múlva már négyen kerestek menedéket a Vértes erdejében. Egy éjszakát a szabad ég alatt töltöttek, majd a nánai erdőcsőszhöz kéredzkedtek be. Ez lett a vesztük. Ugyanis július 10-én ebéd közben a főerdész és egy erdőkerülő kopogott be a csőszházba. Látszólag barátságosak, segítőkészek voltak, de nem lehetett véletlen, hogy rövid beszélgetés után lovaskatonák vették körül a házat, s a négy bujdosót most már fogolyként szállították Mórra. Elfogatásukhoz elég ok volt, hogy az erdőben bujkáltak és fegyvert találtak náluk.

 

Július 11-én Nagyigmándra vitték a bilincsbe vert foglyokat. Itt a református paplakon haditörvényszék működött. Susán tábornok meg sem hallgatta a foglyokat, hanem elrendelte, hogy mindegyikre ötven botot verjenek. A paplak udvarán a szerezsánok( szerb vagy horvát határőrvidéki lovas katonák) kegyetlenül végrehajtották az ítéletet. A félholtra vert, ájult embereket a padlóra szórt szalmára fektették.

 

( Másnap itt ítélték halálra és kivégezték Mansbart Antal csákberényi plébánost és Szikszay János református lelkészt.)

 

A gyulladásos sebek fájdalmától gyötört rabokat július 13-án ökrös szekérrel szállították Győrbe, ott a kapucinusok zárdájában volt a börtönük. Július 15-én gőzhajóval szállították őket Pozsonyba, a „Vízi-kaszárnyába”, ami már megtelt politikai foglyokkal. Itt raboskodott ifj. Pázmándy Dénes is, aki így számol be a börtön viszonyokról: „ Egyedül lakom egy szobában, melynek fele része száraz, fele pedig nedves, nyáron lehet benne lakni, de télen lehetetlen lesz. Az ablak deszkával be van szegezve. A rendelet szerint fél órát lehetek a folyosón délelőtt és fél órát délután. Szólni nem volna szabad senkihez….Mióta itt vagyok nyolcat lőttek agyon, a múlt héten hatot.”

 

Ilyen körülmények között raboskodott Fieba József és három társa 1849. novemberéig.

 

A kivégzések és kegyetlenségek hatására hatalmas nemzetközi tiltakozás bontakozott ki. Bécs kénytelen volt mérsékelni a terrort, a zsúfolt börtönökből lassan elkezdték haza engedni a foglyokat. Fieba három társát egymás után kiengedték, viszont szegény plébánost titkos feljelentés alapján nyolc évi várfogságra ítélték, s Olmützbe szállították

 

Nem tudni kik lehettek árulói, de híveire a gyanú árnyéka sem vetődhet, hiszen amikor megtudták, hogy plébánosuk fogságba került, a bánhidai és szőlősi egyházközség nevében küldöttség ment Nagyigmándra, hogy megkeressék. „ …Megtalálása esetén érette mint lelkipásztorukért felebaráti kötelességüktől is ösztönözve a fogságból leendő minél előbbi kiszabadítása végett kérelmet terjesszenek a császári főparancsnok elé.”

 

Bánhida és Vértesszőllős elöljárói a következő útlevéllel küldtek követeket Haynauhoz 1849. július 15-én:

 

„   Irásunkat előmutatói u.m.( úgy mint ) Smudla György és Tóbiás József bánhidai Helység hites bíráibul a közönség nevében kiküldött Bírák s követek és Fieba János nejével együtt, mint bánhidai helység lelkészének édes szülői, nem különben Ongrády János, Jenei János mint Szőllős fiók Helység hites bíráibul a nevezett község részérűl küldöttség, utaznak Igmándra az ottan levő cs. kir. Hadsereg Fő Parancsnok Úr Eő Excellentiájához bánhidai lelkész Tisztelendő Fieba József Úr elfogatási tárgyában hollétérül tudomást szerezni, és megtalálása esetében érette mint lelkészükért felebaráti kötelességünktől is ösztönöztetve a fogságbul leendő minél elébbi kibocsájtása végett a mélyen tisztelt Cs. kir. Hadsereg Fő Parancsnok Úr Eő Excellentiája kegyes színe előtt egy pár szóbeli alázatos kérelmüket terjeszteni kívánván. Ugyan azért egész tisztelettel megkéretnek általunk az illető s tisztelt Cs. s. kir. Hadsereg Tistviselő urai, hogy ezen fent írt bánhidai és szőllősi helység részérül küldött elöljárókat mint kebelükbő küldöt követségeket s igaz járatban levő személyeket útjokban szabadon bocsájtani ne terheltessenek. Szőllősön Julius 15-én 1849.

 

Bánhidai község részérül Bírák: Gajarszki István Bíró m.k.,  Holcokkar Mihály, Szabó András, Slószer Imre eskütt, Benkovics Péter eskütt

 

Szőllős helység részérül Bírák:   Krupánszky Imre Bíró, Szlezák Mátony  T.Bíró, Magyar György eskütt,  Szádeczky János eskütt

 

A Bánhidai és Szőllős fiók helység részére és nevében Mladeneczky György Szőllős Helység hites jegyzője által.

 

 

 

A plébános idős szülei is levelet írtak Haynauhoz, aki nem is válaszolt a kérelemre, egy főpap könyörgése is hiába való volt, a „hiéna” nem kegyelmezett.

 

Fieba 1852-ig raboskodott Olmützben. Itt embertelen körülmények között tartották társaival együtt. A magyar szó, még az ima is tiltatott, „nehogy véletlenül az Isten meghallgassa szegény magyarok fohászait”. Az egyik rabtárs készítette el a portrét, így maradt meg arcképe vértanú sorsú papunknak.

 

Kiszabadulása az uralkodó kegyelmének köszönhető, de állását elvesztette. A bánhidai plébániára nem térhetett vissza. Győrben telepedett le, s óraadóként angol és francia nyelv tanításából tartotta fenn magát. A művelt társaságban közkedveltségnek örvendett. Boross Mihály írta azt róla: ha a forradalom le nem veretik, nevezetes szerepet játszhatott volna az egyház életében… mind politikai, mind vallási szempontból művelt, szabad gondolkodású, tehetséges felvilágosult férfiú, aki bár tót származású, de testestül-lelkestül magyar érzelmű volt.”

 

 

 

A felsőgallai kálvária

 

 

 

A legelterjedtebb felsőgallai legenda a kálvária-hegyi kápolna építéséről keletkezett. Azonban a monda két alakban is ismert. Az általánosabb verzió szerint Fogl János, egy falubeli lakos esténként fényes csillagot látott a hegyen. Felkereste azt, majd pedig kincseket talált. Hálából az Istennek kápolnát és hozzá tartozó keresztutat épített – a kincsekből – a hegyen.

 

 

 A másik változat úgy szól, hogy amikor az 1848-'49-es szabadságharcot leverni igyekvő osztrák katonák a faluban áthaladtak, kincseik egy részének megőrzésére bízták Fogl Jánost.

 

Jóval később a bírónak eszébe jutott a szekér, és észrevett rajta egy faládát, ami tele volt aranytallérral. Hogy a dolog titokban maradjon, gyorsan visszaszegelte a fedelet. Hetekig nem tudott nyugodtan aludni. Mi tévő legyen ezzel a nagy kinccsel? Egyik éjjel mély álom jött a szemére. Azt álmodta, hogy a Kálvária-hegy tetején többször felvillan egy lángcsóva, s egy ismeretlen hang azt súgja fülébe: ott van a kincs elásva…. Felébredve úgy érezte, hogy álma megoldást adott a talált kincs további sorsát illetően.

 

Másnap hajnalban kiszabadította a szekeret a széna közül, a hátsó bakot pedig letakarta pokróccal, Előkészített két csákányt és két ásót, majd felébresztette legényét. Míg a legény befogta a lovakat, elmesélte neki álmát.

 

Nemsokára már a szőlők felőli oldalon haladtak fel a hegyre. A bíró kijelölte a helyet és elkezdték csákánnyal lazítani a földet. Még egy fertály órányit sem szorgoskodtak, mikor a legény kezében eltört a csákány nyele…

 

A bíró azon nyomban leküldte a faluba, hogy hozzon helyette másikat. Amikor egyedül maradt, keresett egy megfelelő helyet és sietősen forgatta a szerszámokat, akkora gödröt ásott, amelybe belefért a láda. Nagy nehezen belehelyezte, rátemette a földet. Jól megtaposta és avart húzott rá. Végül egy nagy fehér kővel jelölte meg. Aztán néhány méterrel odébb állt és várta a legényt, aki nemsokára nagy fújtatva meg is érkezett.

 

Mire a legény kissé megpihent, a bíró azt mondta: Keressük másutt, ahol talán valami jel is található. Így jutottak el a fehér kővel megjelölt helyhez.

 

Ott elkezdtek újból ásni. Percek múltán a legény felkiáltott: „Valami kemény tárgyba szúrtam az ásómat!” ketten is nehezen tudták kiemelni a ládát, s azt felnyitva látták a benne levő sok-sok aranytallért.

 

A legény csak annyit tudott eldadogni: „Bíró uram, az álom valóra vált”. Valahogy feltuszkolták a szekérre és irány le a faluba.

 

A kincstalálás híre mint a futótűz olyan gyorsan terjedt el. Fogl János bíró ebből a pénzből építette meg a kápolnát, a stációkat és a felvezető szerpentint. A megmaradt pénzt pedig alapítványba fektette a későbbi renoválásokra gondolva.

 

 

 

Attól fogva minden év nagypéntekén körmenet indult a hegy tetejére.

 

 

 

Forrás: Gallai Rezső: Helytörténeti kaleidoszkóp Alfadat-Press, 2000 18-20 oldal.

 

 

 

 

 

A kutyafarkából teremtett asszony

 

 

 

Mikor befejeződött a Föld, az ég, az állat- és a növényvilág megteremtése, a teremtés koronájaként az Isten megteremtette az első embert, Ádámot. Az Úr, a jól végzett munka jóleső érzésével sétálgatott egy alkalommal Gábriel főangyal társaságában a Földön. Megpillantották Ádámot, amint unatkozva heverészett egy bokor

 

árnyékában.

 

- “Uram – mondta az arkangyal – az embernek is párt kéne teremteni, mert megöli így az unalom.”

 

- “Igazad van – válaszolta Isten. – Majd kiveszek Ádám fejéből egy csontocskát, s megalkotom belőle az asszonya.”

 

- “Az nem lesz jó – vetette ellen Gábriel – mert akkor az asszony fejére fog nőni a férfinek.”

 

- “Igazad van- hagyta helyben az Úr – a lábából veszek ki egy csontot.”

 

Gábrielnek ez sem tetszett, mondva, hogy akkor viszont az asszony válik a férfi lábakapcájává. Ezt az ellenvetést is helyénvalónak találta az Isten és úgy döntött, hogy Ádám oldalbordájából fogja megformálni az első asszonyt.

 

Mély álmot bocsátott Ádámra, majd kivette annak egyik bordáját. A bordát gondosan ráhelyezte egy nagy lapos kőre, s míg az arkangyalra sandított, egy arra őgyelgő kutya felkapta az oldalbordát és eliramodott vele. Nosza utána eredtek mindketten, s árkon-bokron át kergették a torkos tolvajt. Végre Gábrielnek sikerült egy sövénynél utolérnie. Utána kapott, de a kutya átugrotta a sövényt, úgy, hogy csak a farkát sikerült elkapnia. A nagy erővel ugró kutya farka Gábriel kezében maradt, a kutya azonban ismét egérutat nyert.

 

- Hagyjad – legyintett lemondóan az Isten – majd a kutya farkából alkotom meg az asszonyt.”

 

Így is tett.

 

 

 

Komárom megyében általánosan ismert volt az alábbi, Kocs községben feljegyzett népmese

 

(A Kutya, 1977. évf. 7. sz. 11. lap)

 

 

Az elhibázott lövés- Brezsnyev medvéje

 

 

 

Tarján és Gyermely között van egy gyönyörűséges hegyvidék és egy amolyan igazán mesebeli, érintetlen őserdő féle. Ennek a neve pedig nem más, mint a gyarmatpusztai un. "protokoll vadrezervátum". (Úgy hírlik, hogy ez a "vadászbirodalom" korábban Windischgratz hercegé, majd Móric grófé, s később Horthy kormányzóé volt. Ezektől örökölte meg Rákosi/Kádár és az ő utódaik. Oda még ma is csak az un. kiváltságosok járhatnak vadászni...)

Az arrafelé élők között közszájon forog egy eléggé fura kis történet, melynek lényege az alábbiakban foglalható össze:

- úgy az 1970-as évek vége felé, Brezsnyev eleget téve Kádár meghívásának, Magyarországra látogatott.

Brezsnyev vadászember volt, ezért kedvében járva, udvariasan megkérdezték őt, hogy mit szeretne lőni nálunk?

Medvét! - Válaszolta a főtitkár röviden.

Nos, lett is ám nagy-nagy hűhó és kapkodás, mert bármennyire szép és vadregényes is az előbb már említett gyarmatpusztai "protokoll vadászterület", ott az 1970-es években már egy fia medve sem termett meg!

Az is gond volt azonban, hogy alig akadt valaki, aki Kádárnak el merte volna mondani eme szörnyű nagy bajt, aki szintén vadászgatott, s éppen ezért volt némi fogalma eme dolog nemlétéről.

Az idő azonban telt, s szorgalmasan ketyegett az óra, így a "nagyember" látogatásának időpontja is egyre csak közeledett.

Tenni kellett valamit!

Mindeközben Kádárnak is főtt ám a feje rendesen, mert ő bizony a világért meg nem mondta volna a főtitkárnak, hogy nem jól tudta az azt, miszerint hazánkban is élne még medve.

No de, a vadászszerencse az mégiscsak vadászszerencse, s akkor vajon miért ne lenne az Magyarországon is?

Miért ne lenne már szerencsénk mondjuk akkor, amikor a félvilág első emberének számító főtitkár, éppen Magyarországon óhajtott leteríteni egy jókorára megnőtt nagy, bozontos medvét?

Nos, a Fővárosi Nagycirkusz akkortájban selejtezett ki egy öreg medvét, amelyet irgalomból befogadott a Fővárosi Állatkert.

A gyors és kreatív slepp ezúttal is remekelt!

Kivitték az öreg medvét a tarjáni erdőrengetegnek, a hegyoldalon kissé ritkábban benőtt részére és ott szabadjára engedték.

A rég nem látott szabad természetnek örvendező roskatag medve, szinte megfiatalodott a már nem is remélt, hirtelen jött szabadságától, s annak rendje és módja szerint falatozgatni kezdte az erdei csemegéket. Szemmel láthatóan jól érezte ott magát!

A vadőrök okosan palástolva a faramuci helyzetet rávezették Brezsnyevet az elmélyülten portyázgató medvére.

A főtitkár gondosan célzott, majd lőtt, ám a lövedék csak a jobb fülét találta el a szerencsétlen sorsú állatnak.

A medve felordított iszonyú fájdalmában és vérző fejjel, méltatlankodó üvöltözések közepette kirohant az erdőből!

Egyenesen a vadföld közelében kapálgató asszonyok felé vette az irányt!

Az asszonyok, meghallva a vadállat üvöltését és a fülsértően sivító lövedék hangját, nemsokára már szemmel is észlelték a vérző fejű, üvöltve menekülő hatalmas állatot. Úgy megrémültek eme nem mindennapi szörnyűség láttán, hogy hanyatt- homlok menekülni kezdtek a hatalmas termetű ragadozó elől.

A két vadőr és a főtitkár szintén futott mégpedig úgy, hogy lehetőleg elvágják a vérző fenevad útját az asszonyoktól.

Igen ám, de az ijedt asszonyok a kerékpárjaik felé futottak!

Az már a dolog lényegéből adódott, hogy a szegény megsebzett medve, a fájdalomtól elgyötörve, szintén a kerékpárok irányába rohant.

A sebzett állat sokkal gyorsabban futott mint az asszonyok, ennek folytán előbb ért a kerékpárokhoz, mint a hanyatt-homlok menekülő hölgyek...

A medve, úgy ahogyan azt korábban a cirkuszban sok éven keresztül begyakorolta, megragadott egy női kerékpárt, felpattant rá és hihetetlen sebességgel elkarikázott Gyermely község felé.

Brezsnyev csaknem kővé meredten állt meg!

Életében sokat látott, s még több furcsaságot hallott már, de ilyesmit addig az ideig nem tapasztalt!

A futástól és a vadászizgalmaktól kimerülve fújtatott, s kissé zavartan pislogott körbe.

Előbb a tarkójára tolta pörge kis vadászkalapját, majd fejét vakargatva hitetlenkedve nézett az igencsak bizarr jelenség után.

Az addigra már odaérkező Kádárra pillantott, s emígyen szólt vendéglátójához:
"Hejh, daragoj tovarisom Janosom Kadarom, eto medvjegy bül nyet medvjegy!..."

 

 

 

 

 

Forrás: http://www.shp.hu/hpc/web.php?a=ausztriaingatlan&o=1154013718

 

 

 

 

 

 

Oldal: Mondák
REGÉLŐ GERECSE HAGYOMÁNYŐRZŐ EGYESÜLET - © 2008 - 2024 - regegerecse.hupont.hu

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat